hirdetés

hirdetés
Bejelentkezés..

Legutóbb nézted


Kapcsolat az ördöggel

A montázs

A montázs
Egy kis filmelmélet
Mi az a montázs? Mire jó? Mi lenne velünk motázsok nélkül? Milyen fajta montázsok vannak? Néhány híresebb montázs.

Kezdetben a filmeket egy kameraállásból vették fel és a filmidõ megegyezett a történet idejével. Később, amikor képesek voltak változtatni a képkivágásokat, megjelentek az úgynevezett plánok. A vágástechnika fejlődésével megjelent a montázs (a francia "összeszerelés" szóból), amely vágást, montírozást jelent, két beállítás összekapcsolását. Az időt érzékeltetik vele, valamint különleges hatásokat érnek el vele. Itt érvényesül az "egy meg egy az három" alapelv, amit Einzenstein és Kulesov dolgozott ki. Az "egy meg egy az három" szerint ha két különböző (emocionális töltettel rendelkező) képet rakunk egymás mellé - és jól választjuk meg őket - akkor egy harmadik születik belőle. Einzenstein és Kulesov a montázs asszociatív alkalmazásával egy új, szimbólikus filmnyelvet alkotott.

A montázsnak több fajtája van.
Párhuzamos montázs: két párhuzamosan történő eseményt úgy mutat be, hogy az egyidőben, de különböző térben zajló (és egymással összefüggő) eseményeket felváltva mutatja, időben folyamatos, térben váltakozó, a cselekményt sűríti. Ezt a montázsfajtát az amerikai Griffith már a tízes években használta. A párhuzamos montázs kifejezetten vonzza az olyasfajta jeleneteket, mint az üldözés, versenyfutás, menekülés.

Belső montázs: A kamera képes követni az eseményeket, anélkül, hogy klasszikus vágást kellene alkalmazni. Ezt szinészvezetéssel lehet igazán jól elérni. A belső montázst a negyvenes évektől használják. Ez új lehetőségeket kínált a filmkészítőknek a mélységben komponálás, azaz a mélységélesség tudatos használatával, illetve a folyamatos kameramozgás. A nagylátószögű objektív használata és a kocsizó kamera segítségével ugyanis bizonyos mértékben vágás nélkül is változtatható a tér/idő, s ez a montázsfajta többnyire reálisabb, valósághűbb jeleneteket eredményez.

Sequenciális montázs: motívumokat használ, "beszélő" képekből építi fel a történetet, a mondanivalót, itt jól érvényesül az "egy meg egy az három" alapelv. Álomjeleneteknél, flash-backeknél lehet jól használni, valamint zenés filmeknél. Eszközként használják még az áttűnést, ami annyit tesz, hogy két képet egymásba mosnak úgy, hogy az egyik elhalványul, ezalatt a másik láthatóvá válik és azzal a képpel folytatja a történetet. Ezzel - általában - időmúlást érzékeltetnek.

A vágásnak köszönhetően a cselekmény többnyire pergőbb lesz a valódi történések ritmusánál, sokszor szempillantás alatt új térben és másik időben találja magát a néző. A montázs tehát kiemeli egy-egy eseménysorból a legfontosabb részleteket, sűríti, tömöríti a bemutatás szempontjából fontos eseményeket, illetve segítségével szabadon alakítható valamely film tere és ideje. A film nemcsak sűríteni képes a cselekmény természetes idejét, hanem meg is tudja nyújtani, mintegy ki tudja teríteni a vásznon az időt. S itt nem elsősorban az olyan trükkmegoldásokról van szó mint a lassítás vagy a kimerevítés, hanem a montázs eszközével személyessé tett időről. Hitchcock a Psychó c. filmjében vérfagyasztó montázst állít elő, amelyben felszeletelve, alkatrészeire szerelve szemlélhetjük a kép tárgyát. A felvétel során a gyilkos kés valójában egyszer sem ér hozzá a testhez. Itt a montázsban létrejövő időélmény hitelesíti az eseménysort, és nem a naturális felvétel. "A montázs idővel telített képeket illeszt össze, és nem fogalmakat. Feladatomat abban látom, hogy személyes időt teremtsek. Azt adjam át képben, ahogyan én érzékelem az idő zajlását, áramlását. A művészi filmkép nem egyéb, mint az időből megformálni valamit." ? írta Andrej Tarkovszkij, orosz filmrendező. Einzenstein "Jégmezők lovagja" című filmjében a vágással teremtett feszültséget. Tarkovszkij szerint nem tartalmaztak a képek valódi feszültséget, csak a vágás ritmusa adta meg nekik, csak összerakva.

A múló idő megszakítatlansága talán még a tér folyamatosságának megtapasztalásánál is erősebb élményünk. Az idő múlása elől nem tudunk elbújni. Talán ezért oly pontos Cocteau megfogalmazása ? "a film a munkában lévő halál megörökítése". Orson Welles 1941-ban sok egyébformai újítása mellett azzal is meglepte a közönségét, hogy szokatlan időkezeléssel mesélte el a milliomos Kane életét. A korai filmekben a nézőt gyakran feliratok tájékoztatták az idő váltásáról. Később a kép lassú elsötétülése és kivilágosodása érzékeltette az idő múlását. Az 1925-ben készült Kék angyalban, ahol Lola-Lola a bárénekesnő elcsábítja és tönkreteszi a vaskalapos Ronda tanár urat, a rendező mintegy tíz év történetét meséli el, s a cselekmény nagyobb ugrásainál a kamera mindig megmutatja Lola-Lola öltözőjében a falinaptárat, amelyen a lapok néha maguktól pörögnek. A filmképek sorrendiségének az az alaptradíciója, hogy a korábbi képsorok általában korábbi történéseket, a későbbiek pedig későbbieket mesélnek el. Másképpen fogalmazva, a filmben az idő többnyire a valóságos idővel egy irányban halad.

A múlt idejű események megjelenítése azért okoz nehézséget az ábrázolásban, mert amikor a filmelbeszélés múlt idejűre vált, a filmi közlésnek átmenetileg fel kell függesztenie saját egyezményes szabályait. Azt a megoldást, amikor a cselekmény korábbi időre vált ? megfelelő magyar kifejezés híján ? flash-back nevezzük. A nézőknek meg kellett tanulniuk azokat az egyezményes jelöléseket, amelyekkel a film készítője "fel és lekonferálja" az időváltást, hogy tagolhassa a jelen, múlt és jövőidőt.


Poppé Béla



vissza  


Hozzászólások



Mit szólsz hozzá? Kiegészítenéd valamivel? Gondolatod támadt?

Hiba, elírás esetén inkább üzenj a szerkesztőségnek.

Ha bejelentkezel, te is hozzászólhatsz!